Az elõzõekben közölt receptek sokféleségébõl láthatjuk, hogy egyáltalán nem jelent gondot a húsos ételek helyettesítése. A szakácskönyvek hústalan ételeit kiegészítve a reformkonyha ételreceptjeivel, jóval változatosabban, és legfõképpen egészségesebben táplálkozhatunk, mintha “ragadozó” életmódot folytatnánk. A reformkonyha ortodox szakácskönyveivel összehasonlítva a fenti ételek jelentõs része nem tekinthetõ ugyan a szó szoros értelmében vegetáriánus készítménynek, de miután nem tartalmaznak húst, zsírt és egészségkárosító fehér cukrot (szacharózt), így mérsékletes fogyasztásuk nem ártalmas a szervezetre. Az élet teljessé tételéhez viszont hozzátartoznak a gasztronómiai örömök is, és ezek az ételek ízhatásukban maradéktalanul eleget tesznek ennek a követelménynek. A receptek kiválasztásánál korábbi ételkultúránk megõrzésén és átmentésén kívül szerepet játszott az a szempont is, hogy széles körben ismertté tegye a magyar konyha speciális ételeit, és sokak által kedvelt zamatait. Az ízek gazdagságán kívül nagy elõnye még a magyar konyhának, hogy könnyen elkészíthetõ egytálételekben is bõvelkedik, így alkalmas arra, hogy kibõvítse a világszerte megállíthatatlanul terjedõ gyorsetetõ éttermi láncok meglehetõsen szegényes választékát, és ezzel meggátolja a civilizálódó társadalmak ételkultúrájának fokozatos elsivárosodását.
Ez a sok tekintetben rendhagyó szakácskönyv lehetõséget ad arra, hogy nagymértékben függetlenítsük magunkat az élelmiszerfeldolgozó ipar csökkent biológiai értékû és tartósítószerekkel mérgezett készítményeitõl. A család házilagos kivitelezésû, egészséges ételekkel való ellátása azonban teljes embert kíván. Egy dolgozó nõ képtelen arra, hogy 2–3 naponként kenyeret süssön, nincs ideje, hogy hétrõl–hétre száraz tésztát állítson elõ, lecsót konzerváljon, dzsemeket készítsen, kompótot tartósítson, zöldséget, gyümölcsöt és gyümölcsleveket fagyasszon, tejtermékeket gyártson, vagy természetes úton savanyított zöldségeket tegyen el a télre. Arról nem is szólva, hogy az elõzõekben felsorolt recepteknek a túlnyomó része meglehetõsen komplikált, túl sok idõt vesz igénybe az elkészítésük, és nagyon sokat kell mosogatni utánuk. Mindezen tevékenység mellett ott van még a mosás, vasalás, takarítás, mosogatás, bevásárlás, és nem utolsó sorban a gyermeknevelés. Még ennél is több a teendõjük azoknak az asszonyoknak, akik konyhakerttel rendelkeznek, mert számukra a kertmûvelés nem hobbi, hanem egyike a rájuk nehezedõ súlyos terheknek. Vidéki porták esetén a ház körüli haszonállatok ellátásának gondja is többnyire az asszonyok vállát nyomja. Ennek ellenére az összes tevékenység közül a háztartási munka a legkevésbé elismert. A férfiak legtöbbje természetesnek veszi, hogy otthon gondoskodnak a kényelmérõl, testi jólétérõl, sõt sok esetben felnevelik a gyerekeit is.
Mindezek dacára a nõk többsége szívesen vállalja, illetve vállalná ezeket a terheket, ha a jelenlegi társadalmi helyzet és megítélés ezt lehetõvé tenné. Az iparosodással járó fokozott munkaerõszükséglet, és a megnövekedett igények azonban rákényszerítették a nõket a munkavállalásra. Ez az új szerepkör kiszakította õket a természetes közegükbõl, és jelentõsen megnövelte a rájuk nehezedõ terheket. Korábbi családi kötelezettségeik ugyanis nem szûntek meg, és most már egyszerre két helyen kell helytállniuk. A munkahelyi feladatok maradéktalan ellátása, a karrier–építés viszont ugyancsak teljes embert kíván, így óhatatlanul háttérbe szorul a családi élet, kevesebb idõ jut a háztartásra, a gyermeknevelésre. Mulasztásai miatt a legtöbb nõt lelkiismeretfurdalás gyötri, amely kihat munkájuk eredményességére is, így végsõ soron egyik helyen sem állják meg a helyüket. Azonban azok sem járnak jobban, akik megpróbálnak eleget tenni mindkét elvárásnak, mert a munkahelyi feladatok és a családi problémák együttes megoldása túlterheli õket, agyonhajszolják magukat, aminek törvényszerû velejárója a teljes kimerültség, és a korai elhasználódás.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a civilizált társadalmakban jelenleg lenézik, alacsonyabb rendûnek tartják azt a nõt, aki természetes adottságainál fogva, biológiai késztetésének engedelmeskedve, a családjáról való gondoskodást tekinti fõ feladatának. Sajnos, ez az ösztönös tevékenység ma még nem kapja meg azt a társadalmi megbecsülést, amely megilletné. Pedig van–e fontosabb dolog annál, mint gondoskodni a faj fenntartásáról, és egyedeinek egészségérõl? Önmaga romlását idézi elõ az a társadalom, amely az anyát a gyermeknevelés, a család ellátása helyett munkavállalásra kényszeríti. Ideje lenne már olyan helyzetet teremteni, hogy a nõk szabadon eldönthessék, hogy mi a fontosabb számukra, a karrier vagy a család. Azoknak a nõknek, akik az önmegvalósítás, a szakmai sikerek helyett a társadalom alapsejtjének, a családnak a mûködtetését tekintik életcéljuknak, szintén kellõ elismerésben kellene részesülniük, és állami szinten meg kell teremteni az ehhez szükséges anyagi alapot. Az a társadalom ugyanis, amely nem használja ki a család pótolhatatlan szerepét, és semmilyen más közeggel nem helyettesíthető lehetőségeit az új nemzedék harmóniában és legteljesebb szeretetben való felnevelésére, az a saját jövőjét teszi tönkre.
Végezetül érdemes még megemlíteni, hogy a könnyebb használhatóság érdekében az egyes receptek kialakítása modulrendszerben történt, ami azt jelenti, hogy egy–egy leírás részben vagy egészben felhasználható más ételekhez is. Ez a sok tanáccsal megtûzdelt szakácskönyv remélhetõleg nem csak a háziasszonyok munkáját fogja megkönnyíteni, hanem hozzásegíti az embereket az egészséges táplálkozás megvalósításához. Az anekdota szerint Szókratész egyszer végigsétált az athéni piacon, és így kiáltott fel: “Mennyi minden, amire nekem semmi szükségem sincs!” Ez az ókori felismerés ma is érvényes. Akkor mondhatjuk el magunkról, hogy természetesen táplálkozunk, ha bemegyünk egy szupermarketbe, és meglepõdve állapítjuk meg, hogy itt semmi sincs, amire nekünk szükségünk lenne.